A bolond útja
A kép kerek 10 éve készült, májusban, amikor először éreztem igazán, mit jelent a szabadság, mit jelent az, amikor az ösztöneid, a megérzéseid vezetnek, amikor a még szinte gyermeki naivitás nem nyomja el a tudatod szűrőit, és egy jelentősen tágabb perspektíváját tapasztalhatod meg a valóságnak
.Ebben az időszakban már régen a spiritualitás ösvényén jártam, mégis nehezen találtam a helyem, nehezen találtam, hogy merre van az utam. Éppen ezért megengedtem magamnak, hogy útra keljek, egészen addig, amíg rá nem lelek a valódi ösvényre, amin járnom kell.
Szinte teljesen pénztelenül, stoppal, egy hátizsákkal a hátamon, országról országra jártam, kerestem valamit. Valamit, amit nem találtam a civilizációs zajban, ezért hátrahagytam mindent, hogy csupán a valódi dolgokra fókuszálhassak.
Amit megtapasztaltam, azt talán a tarotban lévő bolond útjával tudnám a leginkább analógiába hozni.
A bolond az a lap, ami egyszerre lehet a nagy arcanum elején a 0. lap, vagy éppen az utolsó, 22. lap, attól függően, hogy hol jár a beavatásban.
Hiszen a bolond először valódi bolond: gyermekien naív, tapasztalatlan, boldogan sétál a szakadékba, bele a mélységbe, ami számára is ismeretlen.
Viszont a bolond útja során eljut a beavatás legmagasabb szintjéig, amikor megtapasztalja a teremtés különböző minőségeit, amikor az ösztönei nem azért húzzák a szakadékba, mert fejletlenek, hanem azért, mert az anyagi világon túlivá válik. Aki nem fél semmitől, hiszen nem a félelem alatt, hanem felett áll. Ehhez viszont bizony hosszú út vezetett, el kellett engednie mindent, hogy mindenek felettivé, a játékosból pedig a játékon kívülivé váljon.
Ahogy Hamvas Béla írta: "A tarot-beavatás legfelsőbb foka az a bolond, akit nem lehet többé semmivel megijeszteni."
Amikor végre megtapasztaltam, milyen hátrahagyni a normális, megszokott anyagi világ hétköznapjait, hirtelen megváltozott minden. Mintha minden mindig összefogott volna, amikor éppen szükségem volt rá: minden a lehető legjobb időzítésben és legalkalmasabb formában történt.
Volt, hogy kérdőjeles táblával stoppoltam, és hagytam, hogy a sors, az univerzum vezessen. Volt, hogy beborult az ég, és a vihar előtt néhány perccel felbukkanó, teljesen ismeretlen ember kínált szállással, vagy éppen amikor kifogytam az élelemből, vett fel valaki, aki szó nélkül élelemmel kínált.
Az útjaim során nem csupán folyamatosan olyan emberekbe botlottam, akik valamit adtak, tanítottak, mutattak, de egy olyan látásmódot is kaptam, ami azóta is velem van, ami által még az anyagi világ mélyén, a zajban is képessé váltam arra, hogy amikor szükségem van rá, akkor ismét az ösztöneimre hagyatkozzak, és elvezessenek oda, ahová éppen mennem kell, ahol dolgom van, vagy ahhoz a tudáshoz, amire az adott időben éppen készen állok.
Ezek az ösztönök ott vannak mindenkiben. Nem kell neked is feltétlenül hátrahagynod mindent, egyszerűen engedd meg magadnak, hogy egy picit néha kilépj a komfortzónádból, hogy hallgass azokra a bizonyos belső hangokra, amiket oly gyakran elcsendesít a racionális elme, és hogy vállalj be néha egy kis kalandot, némi őrültséggel fűszerezve, hogy enyhítsd azt a krónikus kalandhiányt, amiben szinte az egész emberiség szenved.
A második képen szereplő tetoválást pedig kerek 10 évvel később, a múlt héten varrattam magamra, hogy mindig emlékezzek erre, valahányszor odapillantok.
